Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

INDIA - a gondolatok ura

2006.06.02

Mert feltehetőleg nem tudja mindenki, hogy földtörténeti szempontból ez a legrégebbi földterület, mi hosszú évmilliókon keresztül még külön sziget is volt. Mint ahogy azt sem, hogy több mint másfél ezer nyelven beszélnek ebben az országban. Itt született a világ leghosszabb irodalmi alkotása, a 90 000 verssorból álló Mahábhárata, és itt kezdte hirdetni tanait Gautama Sziddhárta is, a buddhizmus megalapítója. A titkok és csodák, egyszóval a misztika színhelye ez, ahol emberek és isteneik teremtenek harmóniát a természet adta egyenlőtlenségekben, dacolva a forró és a hűvös időszakok nehézségeivel. India az az ország, ahol a nyomornegyedek szomszédságában pazar építmények nyújtózkodnak az ég felé, és ahol mégis mindenki elégedett a rá szabott sorsával. Ez az a hely, ahol a fantasztikus szegénységgel a fantasztikus gazdagság áll szemben.

Az utcahossznyi bazársorok az ízek, színek, hangok és illatok kavalkádját alkotják, ahol furcsa öltözetű, bábeli nyelveket beszélő emberek kínálják portékájukat, legyenek azok olcsó bizsuk, finom kelmék, émelyítő, szirupos csemegék vagy jobb kézzel elfogadott sosem látott gyümölcsök; az bizonyos, hogy gazdag a választék, mint ahogy az is, hogy az eladók kedvesek és türelmesek. A szitár hangjától és a füstölők illatától elbódult látogatókat a kis üzletek sokasága mellett a vásárlóközpontok is csalogatják, a szokatlan ízű ételek pedig még káprázatosabbá teszik ezt a mindenképp különös világot.

 A templomok homályából kilépett indiai tánc minden mozdulata vallásos áhítatot ébreszt, ám az Istenekhez fűződő viszony itt merőben más, mint nyugaton. Nemhiába, hiszen ez a valódi és hamisíthatatlan Kelet, ahol cinkos összekacsintásra a turisták csak egymás között számíthatnak, ám ez is elmarad, mert a rekkenő hőségtől és a látott kavalkádtól megrészegült európait csak a koldusok tolakodása, a meditáló jógik, az aszkéták és fakírok látványa, valamint a szent állatok pimasz jelenléte zökkenti vissza egy-egy pillanatra a maga valóságába. A szentek és koldusok világa ez, ahol a templomok ablakai mögül kikandikáló istenek bonyolult múltját és összetett szerepét aligha értheti meg tökéletesen egy idegen. Mint ahogy a vallás sokféleségében - mi nagyon meghatározza az Indiában élők hétköznapjait – sem könnyű eligazodni. Kelet bölcsessége, a titkok világa épp ezért csalogató már évezredek óta az idegenek számára, kik érkeztek ide alázatosan, szelíden és durván, kik próbáltak tanulni, gazdagodni vagy uralkodni, de egyiküknek sem sikerült teljesen kiismerni, és főleg nem változtatni rajta. Indiát Északnyugaton Pakisztán, Északon Kína, Nepál és Buthán, Északkeleten Mianmar (Burma) határolja. Nyugat-Délnyugat felől az Arab-tenger, Kelet-Délkelet felől pedig a Bengáli-öböl. 3 287 263 km2-es területe alapján a Föld hetedik, népességszáma szerint második országa. Lakossága az 1947-es függetlenség elnyerése óta háromszorosára nőtt, az ezredforduló előtt már 970 milliónyian éltek az országban. A ki-be vándorlás viszonylag csekély, hiszen a külföldön élő indiaiak száma mindössze közel 11,5 milliós főre tehető. A berögzült szokások megváltoztatásába nemcsak az idegenek bicskája törött bele már oly sokszor, de gyakran a helyi törvények sem fogtak. A kasztrendszer hivatalos eltörlése a gyakorlatban szinte semmi változást nem hozott, a korai házasságkötés szokása ellen pedig 1929-ben törvényt is hoztak, de még a huszadik század végén is fennállt ennek a szokása, mert a házasság jelenleg is szinte vallásos kötelezettségnek számít. Ez is, valamint az egészségügyi feltételek javulása, továbbá az özvegyek újbóli férjhez menését akadályozó társadalmi tilalom feloldása – amiben közel 20 millió nő érintett - további népszaporulathoz vezetett. 

Indiát Európa keresztelte el Indiának, ők Bháratavarsának, Bhárata országának hívják, az ősidőkben pedig Dzsambudvípának nevezték. Azért kedvelik a Bhárata meghatározást, mert ez volt a Mahábhárata főszereplői királyi családjának neve is, valamint azért, mert Rabindranath Tagore (Nobel-díjas bengáli író, költő, filozófus), - ki 1926. novemberében nálunk is megfordult, s a balatonfüredri szanatóriumban gyógyítatta magát - versére írt himnuszukban, az „India Hajnali Éneke” címűben is Bhárat szerepel: „Dzsana-gana-mana-adhinájaka, Dzsaja, hé, Bháratabhágja vidhátá”. Vagyis: ”Te vagy gondolataink ura, benned testesül meg India végzete”.

 Az Indiát lakó emberek csak a külföldiekkel való találkozásaik kapcsán nevezik magukat indiaiaknak, majdnem úgy, mint ahogy hovatartozásunkat illetően mi tartanánk szükségesnek hozzátenni, hogy Magyarország mellékesen Európában van.Az indus azt mondja magáról, hogy pandzsábi, marátha, gudzsaráti, keralai, bengáli, asszámi vagy tamil. Nyelvüket illetően tizenhét hivatalos nyelvet különböztetnek meg ( telugu 7,9%, bengáli 7,5%, maráthi 7,2%, tamil 6,5%, telugu 7,9%, gudzsaráti 4,8%, kannada 3,9%, malajálam 3,8%, orija 3,3%, pandzsábi 2,7%, aszámi 1,6%) az angol (2%) és a hindi (32%) mellett. A sokféle népcsoport úgy érkezett egykor Indiába, mintha egy nagy zsákba bújt volna be. Mindenki számára volt hely, és kifelé szinte nem is vándorolt senki. Inkább csak a sorrend eldöntése adhat vitára okot, mi a kutatókon kívül a dravidák, az indoárják, a mongoloidok, a szkíták és a negritók feladata. Annyi azonban bizonyos, hogy akárhol is éltek ezek a népcsoportok, India történetének alakulását mindig az északi népek befolyásolták. Ez a terület mindig hatalmas királyságok székhelyét képezte, és gyakran volt idegen birodalmak része is. Ennek oka, hogy az ország déli területét csak tengeren lehetett megközelíteni, vagy északról eljutni, tehát a fontosabb események mindig Északon történtek. A megközelíthetőségen túl a fenti síkságok, valamint a Himalája havával dagasztott folyók is csalogatták a különböző céllal érkező vándorokat.  A sokféle kultúra, szokás és hitvilág az idők során alaposan összekeveredett egymással, de ezeket gyakran ma is vissza tudják vezetni eredetükre. A sokféle vallás is életben tudott maradni (szunnita muszlim 8%), síita muszlim 3%, szikh 1,1%, buddhista 0,7%, dzsainista 0,5%, egyéb 4%), bár a legtöbben a hindut (80,3%) vallják magukénak. Ez utóbbi Elő-India ősi, bennszülött vallása, melynek hívei Indián túl Nepálban, Pakisztánban, Bangladesben, Srí Lankán is megtalálhatók.  

Ez a sokistenhívő vallás nem vezethető vissza egyetlen alapítóra, mivel az évszázadok során alakult ki belső szellemi erők és külső körülmények hatására. A fejlődés folyamatossága az, ami összetartja. A sokféle rítus, szokás és mitológiai hagyomány együttesen adja meg a hinduizmus sokféleségét, melyben mindenki a maga útját járva próbál eljutni az újjászületés kényszere alól való megszabaduláshoz. Az "Örök Vallásnak" (Szanátana Dharma) is nevezett hinduizmusban nincs általános érvényű dogma, sem papi hierarchia. Nyitott és türelmes más vallások iránt, mert mindegyiket az üdvösség útjának, az Istenhez jutás lehetőségének tartja. A végső célt a Brahmannal való azonosulásban határozza meg. Hangsúlyozandó a végső cél, hiszen ez nem lehet mindenki számára a közvetlen cél, csupán eszköz és út a megközelítéshez.

Ezért fogadják el a Varna-rendszert is, amiben mindenkinek megvan a maga helye és szerepe, a kasztok áthághatatlansága pedig szilárd támaszt nyújt. Mindez szoros összefüggésben áll a reinkarnációval és a karma törvényével is. A karma az akció és a reakció egyetemes törvénye, az oké és a hatásé. Minden tettnek megvan a maga következménye (legyen az akár jó, akár rossz), ami később visszahat az egyénre, ha nem ebben az életében, akkor következő születései valamelyikében. Mindenki maga teremti meg saját karmáját, egyéni sorsát pedig a múlt cselekedeteinek összessége és a szabad akarat határozza meg. Amikor a cselekvő elszenvedte büntetését vagy elnyerte méltó jutalmát, visszatér az élet körforgatagába, méghozzá olyanba, mely szellemi tisztaságának vagy sötétségének megfelel. Minden, ami az egyént életében éri, csak korábbi magatartásaiból származik. Az élet velejárója a szenvedés, mit a vágy kelt, s amíg a vágy létezik, örökös körforgásban (szamszára) működik a halál és az újjászületés. A lélekvándorlás (reinkarnáció) során a lélek életről életre, egyik testből a másikba vándorol, mivel a lélek örökkévaló, a fizikai test pedig csak átmeneti. A lélekvándorlás nem azt mutatja meg, hogy egyik élet sem az igazi, hanem a nem-valódiságot tárja fel, és rendezi el egy olyan láncolatban, amit már valódiság illet meg, hiszen megfelel a kasztrendszer totalitásának.  A védikus vallás az embereket négy “szín” (varna) szerint különbözteti meg, melyek között erős hierarchiát állít fel, továbbá egy kiterjedt szabályrendszerrel határozza meg a különböző kasztok kapcsolatát. Egészen a XVII. századig a papi (brahmanikus) vezető réteg ezt a “varna” (szín) szót alkalmazta a különböző társadalmi csoportok különválasztására, melynek négyes felosztása történelmileg alakult ki az árja hódítás idején a leigázott népekkel szemben. Jelentősége, hogy minden indiai ember “beleszületik” valamilyen csoportba, mit később már nem hagyhat el, és a kaszthoz tartozó hagyományos foglalkozást is csak bizonyos határok között adhatja fel. Így már az egyén születésekor elválik, hogy élete során tiszta vagy tisztátalan dolgokkal kerül kapcsolatba. A hierarchia csúcsán a pap (brahman) áll, alatta a harcos (ksatriya) helyezkedik el, majd a kézművesekből, kereskedőkből, parasztokból álló (vaisya) kaszt, mi a szolgák vagy nincstelenek (súdrák) csoportja fölött áll. Erre a négyes felosztásra épül rá a játi-rendszer, mely bevezeti egy ötödik, az érinthetetlenek (candálák) kasztját, továbbá a felső három csoportot “kétszerszületettek” kasztjának nevezi.  Fontos hangsúlyozni, hogy a kasztok világában a kapcsolat a lényeg, mivel egyetlen kaszt sem független a többitől, és nem volnának brahmanok, ha nem állnának rendelkezésre a súdrák, kiknek módjukban áll megszabadítani őket a tisztátalanságtól. Továbbá India lakosságának egynegyede az alacsonyabb kasztokhoz vagy az érinthetetlenekhez tartozik, és az ország alkotmánya a közszolgálati munkahelyek több mint 20%-át az őslakos érinthetetlenek számára tartja fenn. A tagolódással együtt járó feladatok és megkötések a felső három kasztba születő férfiak életútját is irányítják. Négy életszakaszra tagolják, melynek első részében (brahmacsarja) a 7-9 év közötti fiúk rituális beavatási szertartáson (ami a „második születést” jelenti) vesznek részt, és megkezdik tanulási éveiket egy választott tanító (guru) oldalán, annak családjánál. Mikor huszonévesekké válnak, második életszakaszukba lépnek, és saját családot alapítanak. Ez a (grihaszta) ideje. Amikor már világi életről is lemond (vánapraszthata), egy erdei remetelakba vonul, és a vallás alapos tanulmányozásának él. Magányos remeteként vándorolva jut el a negyedik, a letevés (szannjásza) időszakába, felkészülve a halálra és a túlvilági életre.Ám léteznek olyan emberek is - a lemondók (sanyasi) -, kik már korábban elfordulnak a társadalmi élettől, és abból kilépve, alamizsnából élve vándorolnak csak saját üdvükkel és megszabadulásukkal (moksa) foglalkozva. Ők nem csupán a társadalmi kötelékek alól, de az újjászületések köréből is kiszakadnak. Az időszámítás előtti első évezred táján több bráhman is erre az útra lépett, hátrahagyva a születés által kijáró papi méltóság mázát, egy élő hagyományért cserébe. A különböző kasztokból származó gondolkodókból kialakultak az erdei remete közösségek (samanák), kik az erdei tanításokkal (áranyakák) adtak új értelmet a vallásos életnek. Ezzel egy időben, amikor a kasztrendszer élén álló brahmanok igyekeztek kiszorítani a szellemi vetélytársnak érzett harcosokat (ksatriják), azok megformálva ideológiájukat, újra közvetlen értelmezésben fogalmazták meg az ember szellemi célját. Így alakultak ki az Upanisadok (mester mellé telepedés), a titkos tanok, melyek csak szűk vallási körök számára voltak hozzáférhetők, és amiket később az „ind bibliához”, a Védákhoz csatoltak.

Ez a szent irodalom négy, szintén véda nevű részből áll (ezek közé csoportosul a teljes védikus irodalom, s ebben gyökerezik az ind filozófia), melyekhez egy-egy szanhitá (gyűjtemények, melyekről az egyes védákat nevezték el), több bráhmana (papi könyvek, imakönyvek) és egy egész sereg szútra tartozik. A védikus szemlélet alapgondolata, hogy az istenek szeretik az elrejtettet és gyűlölik a nyilvánvalót. Az istenek ekkor csak eszközök a költő-papok kezében, kik saját céljaikra használják fel őket.

A Rigvéda a mágikus himnuszok szent tana, minden tudás alapja, a legősibb gyűjtemény, a legszentebb kinyilatkoztatás. A nomád kor énekmondói himnuszokban énekelték meg emberi vágyakozásaikat, ezeket tartalmazza. Hozzá szorosan kapcsolódik a Számavéda, mi a mágikus énekek szent tana. A varázsigék szent tana a Jadzsurvéda, mely a mindennapok használatára összeállított varázsmondásokat tartalmazza. Ez akkor keletkezett, mikor a nomád indoárja törzsek végleg otthonra leltek Indiában, s a kialakuló papi rend a régi áldozati-szertartásokat sajátos papi tudománnyá alakította. Lényegesen később keletkezett, és csak utólag csatolták a többihez az Atharvavédát (Brahmavéda), mely himnuszainak többsége a Rigvéda átvétele, bár önálló elemekkel is rendelkezik, a tűzpapok tudását tartalmazza. Az ősi múltból származó világszemléleti móddal rendelkező darsanák (látásmód) időszámításunk után, az első évszázadokban alakultak ki, s az indiai bölcseletben hat ortodox rendszert („iskolát”) jelentenek, melyek a védákban lefektetett alapelveknek is megfelelnek. Páronként kapcsolódnak egymáshoz, mint elmélet és annak gyakorlati kiegészítése. Míg mi Európában gyakran elveszünk a szemlélés tárgyában és annak keresésében, addig a darsanák magában a szemlélés folyamatában keresik a lét végső igazságát a lélek mint egyedi létező megszűntetését, és a világegyetembe történő beleolvadását. Ez a Szánkhja - Jóga, Njája – Vaisésika, és a Mimánsza – Védanta.A világ csak a XVIII. Század végén kaphatott alaposabb betekintést India titkainak megismerésébe, pedig már az ókorban is úgy hírlett róla, hogy a titokzatos bölcsesség birtokában áll. Mitológiája minden társadalmi réteg kultúrájának ma is élő része, úgy tudta megőrizni és átformálni a régi hiedelmeket, hogy azok még most is aktuálisak tudtak maradni. Szinte megszámlálhatatlan isten és istenszerű lény iránt adóznak tisztelettel, kik közt ők remekül eligazodnak. Az ősi isteneket éppúgy ismerik, mint az átmenetieket, valamint az újakat. Tudják, hogy ügyes-bajos dolgaik intézése érdekében kihez kell fordulni, mint ahogy azt is, miként engesztelhetők ki ezek az igen szeszélyes természetű égiek. A legnagyobb tisztelet mégis a világ örök körforgását irányító „isten-háromságot", Brahma, Visnu és Síva személyét övezi. A korábban főistenként is tisztelt Brahma a világ megteremtője, a lélekvándorlás irányítója. Visnu a fenntartó isten, hal, teknősbéka, vadkan vagy ember képében ő jelenik meg, ha az emberiséget a Gonosz hatalma fenyegeti. A trimurti harmadik tagja Síva, a teremtő és a pusztító – de mégis az egyik legnépszerűbb - isten. A főisteneknél látható hármasság a világtojás elnevezésű teremtésmítoszban is megfigyelhető, ahol a tojást a Föld alatti-és feletti világok, valamint az ezt körülvevő burok képezi. Ez a teremtés – megtartás - pusztítás, valamint az élet – halál – újjászületés hármasaival is kapcsolatba hozható.Mint ahogy fel sem tudjuk sorolni (de még csak elképzelni sem) azokat a látható és láthatatlan összefüggéseket, melyek az indusok életét át meg átszövik. A három legszentebb zarándokhely egyike Prajág, ott találkozik a Gangesz, a Jamuná és a láthatatlan Szaraszvatí, és ott rendezik meg a hinduk legszentebb zarándoklatát, a Kumbha-mélát. A másik a Gangesz partján lévő örök város: Benáresz, valamint a Visnuval kapcsolatos Gaja, ahová a hinduk szintén áldozni járnak.

Ajódhja Ráma születési helye, ezért tartják szent városnak a hét között, mint ahogy Mathura, Krsna születési helye is az. Továbbá Haridvar, mert ott ér síkságra a Gangesz a Himalájából, Gaja, ahol Visnu lábnyomát őrzik, a Siva lakhelyeként is tisztelt Benáresz, valamint Prajág: a három szent folyó találkozása (mai nevén Allahabad) és Dváraka, Krsna hajdani fővárosa.
Minden város, minden esemény misztikus történetet rejt, melynek hátterében biztosan valamelyik szeszélyes isten áll, s mely legenda megismerésére több tucatnyi életre lenne szükségünk. Nekünk azonban csak néhány oldal adatott meg arra, hogy a teljesség igénye nélkül kalandozzunk Észak-Indiában időben és térben, kis képzeletbeli zsákba gyűjtve az évezredek során felhalmozott értékek morzsáit, hogy azokat itt elhintve bizonyítsuk ez ország mérhetetlen – és kimeríthetetlen – gazdagságát.

Kellemes barangolást kívánunk!             

                                      

 

Csomós Éva

 

Kelet Kapuja

(rovatnyitó)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.